1. Bejegyzés/Bemutatkozás

Üdv mindenki. Elég régóta gondolkodom már azon, hogy írnom kéne egy blogot. Egy blogot, ami tükrözi jelenlegi lelki világomat, és néhány megélt szép és kevésbé szép pillanatot. Nos elkezdtem, itt az első fejezet. Ez vagyok én. Amit írok. A keserű igazság. Nem gondolkodom azon, hogy vajon tetszeni fog-e nektek. Mert ez nem tetszhet, ez a helyzet. Inkább úgy fogalmaznék, hogy megfogott-e a blogom, és az én kis történetem. Ha így van, bizonyára olvasni fogjátok a firkáimat, aminek persze nagyon örülnék, hiszen ezen keresztül megismerhettek engem.
Na nem is lopom tovább a drága időtöket, tessék itt van, remélem kezdésnek megfelelő. :) Puszillak titeket.

1. bejegyzés

Ismeritek azt az érzést, amikor hosszú idő után először érzitek magatokat boldognak? Amikor hirtelen figyelmes leszel minden apróságra, ami a körülötted lévő természetben és társadalomban történik? Amikor hirtelen felfedezed a fák virágzó lombjainak a szépségét. Amikor egy apró mosolyt kapsz az eladónőtől a sarki közértben vett almáért cserében. Amikor a padon ülve figyeled az erdőben élő apróbbnál apróbb állatok tevékenységét, azt az értelmességet, amit a puszta szemükkel mutatnak ki, amiből árad az ártatlanság, és a sérülékenység.  Sérülékenység. A szó, ami a legtöbb emberre igaz. Rám is az volt, és az is marad, örökre. Megbántottság. A szó, amit a legtöbb ember már tapasztalt. Sőt, az összes. Az egész életünk a megbántásról szól. Mi bántunk meg, vagy minket bántanak meg. Valójában mind a kettő fájdalmas. Valakinek biztosan. Fájdalom. A szó, ami végigkíséri az életünket. Egy rossz szó, egy elvesztett családtag… vagy éppen egy reménytelen szerelem. Egészen biztos vagyok benne, hogy tapasztaltad már. Az egyiket biztosan. Igaz? Gondoltam.

Van egy kérdésem hozzátok, tudjátok mi az az őszinte, tiszta szeret? Adtatok már? Kaptatok? Kaptatok igaz? Gondoltam. De nem tőle, nemde? Ugye? Gondoltam.

Az élet csalódások sorozata, egy percre se gondoljátok azt, hogy vége, végre megnyugodhatsz. Ne tegyétek. Hogy miért? Mert a következő dolog, ami történni fog, hogy még csalódsz. Még. Mert nem elég. Soha nem elég. Bármennyire is tagadjuk, minket ez éltet. Ezek a dolgok, érzések nélkül olyan üres és értelmetlen lenne minden. Nem? De.

Amikor már annyira fáj valami, hogy szinte a fájás is édes. Hogy miért? Mert ez kell az élethez. Hogy élj. Ne csak éldegélj. Élj!

Hogy miért mondom most ezeket? Valószínűleg azért, mert ezzel hozzátok szeretnék szólni. És hogy mi a francnak? Mert van egy történetem. Ami sokaknak lehet unalmas, megható, fájdalmas, vagy egyszerűen csak egy szimpla történet. Amit szeretnek olvasni.

Sérülékenység. Megbántottság. Fájdalom.  Három hatalmas szó, három kemény érzelem.

Volt már benne részed. Igaz? Gondoltam.  Emlékszel az első jelzőre, amit írtam? Szépség. A fák szépsége. Figyelem, a fákat, mert megnyugtatnak. Az idő lelassul, a szemem komótosan forgatom ide-oda. A kisfiú ül a fűben, és játszik. Keresi az apró lényeket. Az emberek felfrissülten sétálnak a tavasz hűs szelében. Néhányan megbámulnak, én pedig csak vigyorgok rájuk, mint egy őrült. Talán az vagyok, talán nem.
Várom. Várom, hogy megpillanthassam újra. Várom, hogy segítsen rajtam. Ha csak egy pillantásával is, de segít. Ez jó. Ez mindenképp jó. Talán kiránt engem innen. Ebből a borzalmas dolgokkal teli, fájdalmas hónapokból. A kezemen lévő órára tekintve, pislogtam párat, a rá sütő napfény ereje visszaverődött, ami megvakított. Morogtam halkan, amikor egy kedves hang ütötte meg a fülem. Felemeltem a fejem, és mosolyogva bámultam. Ő édesen rám mosolygott, miközben kinyögött egy sziát. Érdekes. Úgy tud rám nézni, hogy elolvadok, de zavarba sosem hoz. Ez jó? Nem? Ez jó, igen jó. Szürke szemei halványan tükrözték hangulatát, és édes mosolya jól előhozta a rám hatalmas hatással lévő kisugárzását. Nem mondanám, annak a tipikus szépfiúnak, se macsónak. Se semmi ilyesminek. Ő csak egy egyszerű fiú, még is… számomra olyan ellenállhatatlan. És elérhetetlen. Vajon mi játszódik le a fejében, mikor meglát engem? Egy semleges érzés, szánalom? Esetleg öröm? Az utóbbinak mindenképpen örülnék. Miket beszélek… tulajdonképpen kiugranék a bőrömből. Igen. Valószínű.  Lassan fordítom a fejem az elhaladó test irányában, epekedve nézek utána, mire ő hátra fordul, édes mosolyát megvillantva figyeltem továbbra is. Igen igen, vigyorogva. Szerintetek mennyire néz most retardáltnak? Remélem csak egy kicsit.

Unottan álltam fel a padról pár perc elmélkedés után, majd jobbra fordultam, és elindultam. A járdán sétálva a mellettem elhaladó emberek minden gondját, baját, szerelmi bánatát hallottam. Csak egy sajnálom pofával, és lehajtott fejjel haladtam tovább. Annyira segítenék. De nem tudok. És ez rossz. Ez nagyon rossz.
Ha belegondolok, mennyire jó lett volna, ha akkor rajtam valaki tud segíteni. De nem tudtak. Mellettem álltak, ez volt a legtöbb amit tehettek. Tehetnek. Igen, jelen időben beszélek. Még mindig fáj. Megtanultam kezelni a dolgokat, nem foglalkozni, törődni vele, de attól még az érzéseim ugyanazok maradtak. Csak már nem mutatom. Valószínűleg a legtöbb ember ezt el is hiszi. Azt, hogy remekül vagyok, és kicsattanok a bőrömből. De az jó. Nem vihetem a fájdalmam emberről emberre. Nem büntethetem azért őket, amit velem tett. Én nem leszek rossz ember. Soha.
Nagy levegőt véve fújtattam a ház előtt, amikor az ajtóval vacakoltam. A szomszédban lévő 2 hatalmas kutya, teljes torkukból ugatva figyeltek engem. Aha. Minta nem ismernének. Szitkozódtam magamban a zaj miatt, majd végre lenyomtam a kilincset és beléptem a házba...