3. Bejegyzés

- Visszatekintés: 2013. Augusztus -

Nem volt merszem. Féltem. Féltem a reakciótól, féltem a visszautasítástól féltem a megvető pillantásoktól, féltem a szánalom jelzőtől. Féltem a saját érzéseimtől. De ez érthető volt, először érezem ilyet. Teljesen más volt. Egy más világ, teljesen más érzelmekkel, tekintetekkel, és mozdulatokkal. Féltem, hogy ha bevallom, elvesztem a barátságát. De továbbra sem volt merszem, féltem. Így kezembe fogtam a telefonom, és egy egyszerű – talán még semlegesnek is tűnő – mondattal közöltem a valóságot. Kegyetlen volt, és nem kímélte szívem. Persze ekkor még nem mart ennyire, ekkor édes volt. Boldog voltam, és ezt csupán az érzés tette velem, és az hogy a közelemben tudhatom. Mindig azt mondják a viszonzatlan szerelem fáj a legjobban… Nos igen. Ez így van. De ez az eleje volt… az még szép volt. Tele volt élettel, izgalommal, és boldogsággal. Persze, fájt, de ekkor még élveztem. És hogy miért? Magam sem tudom, talán a remény tette ezt velem. A remény segített át minden egyes napon, a holnapra. Szinte átlökött. De Ő jól reagált, megmaradt a barátságunk, megbeszéltük, tisztáztuk. Én minden megteszek, csak hogy kiűzzem a szívemből, így megmaradhat a barátság. Nem veszítjük el egymást.  Persze, Ő ekkor még élvezte… Hogy ne élvezte volna? Fuldokolt a szeretetben, amit én adtam neki, csupán a szavaimmal.  Jó volt, ekkor még nem mélyült el annyira a barátságunk, persze kedveltük és megszerettük egymást. De nem volt olyan mély. S az én érzéseim sem.
Minden egyes szava messze repített innen, s a tekintete hozott vissza.

Édesen fájt. Jó volt. Boldogság. 

2. Bejegyzés

2. bejegyzés

Némán nézek magam elé, a falnak dőlve, könnyes szemmel. Erősen koncentrálok, hogy még véletlenül se jusson ki az a könny a fogságomból. Vicces. Még a könnyem is sír, zokog. Had szabadulhasson végre ki onnan, elég volt neki ennyi. Túl sok terhet, fájdalmat és csalódást tűrt már el, szabadulni akar. De nem hagyom. Szó nélkül fojtom vissza.  Halk kopogást hallok az ajtómon, lassan az ajtó felé fordítom a fejem, és csak pislogok. Feltápászkodom, és felülök az ágyamra, majd lóbálni kezdem a lábam, ez hátha valami életvidám jelet ad anyámnak.

- Mi az? – kérdeztem semleges hangon, majd besétált a szobámba egy tál levessel a kezében, majd rám nézett.

- Tessék, edd meg. Biztos átfáztál, jót fog tenni, pihenj le egy kicsit vagy írd meg a leckédet, és majd légy szíves menj el mamádhoz, el kéne vinned neki pár dolgot. – fogta meg az ajtó kilincset és bámult rám.

- Jól van Anya, majd elviszem neki. – húztam mosolyra a szám, majd hátra dőltem az ágyamon. Az ajtóm halkan záródott be, amin csodálkoztam, hiszen mindig becsapja azt a szerencsétlen ajtót. A gondolataimat rátereltem a bézs színű falamra, amin kerestem a hibákat, és az apró foltokat. Tudom, semmittevés. Nagyjából ez eltereli a gondolataim róla. Oldalra néztem és a falamon lévő álomfogó tollát kezdtem el piszkálni. Puha és cirógat. Megnyugtat.

Egy pillanatra becsuktam a szemem, és a kezeim letettem a testem mellé. Hihetetlenül kényelmesnek éreztem. Nem akartam felkelni innen, de amikor éreztem a telefonom rezgését a sebemben sajnos meg kellett mozdulnom. Kivettem a villogó szerkezetet és bámultam a képernyőjét. Írtak páran, volt köztük kedves fiú, aranyos lány, idegesítő lány, hozzám közelálló lány, idegesítő fiú… csak az nem, akinek kéne. Félredobtam a telefonom, az üzenetekre nem válaszolva, becsuktam a szemem és hallgatni kezdtem az utcán elhaladó kocsik hangját, az irritáló macska nyávogását, és egy női hangot, aki éppen 100 szál vörös rózsát rendelt, az édesanyjának, aki holnap lesz pontosan száz éves, de sajnos az öregek otthonában él, ezért csak ritkán látogatja, a munkája miatt. Nem értem, hogy ha ez csak egy egyszerű rendelés, akkor miért kell elmesélnie a fél életét? Felfoghatatlan ez számomra.

Nem törődve a zajokkal, merültem álomba.

Mikor magamhoz tértem, csukott szemmel feküdtem. Valahol. Kezem a testem mellett, s mikor megmozdítottam az egyik ujjam éreztem a nedves füvet a kezeim alatt. A levegő szúrós volt, és párás. Óvatosan nyitottam ki a szemem, amit a fény irritált, és elvakított. Halkan nyögdécseltem párat, majd felálltam. Az avar és a letört ágak ropogtak a talpam alatt. Egy útra érkeztem, ami csúszós volt, és a párától nedves. Kihalt volt minden, egy árva lélek sem járt erre. Tovább haladtam, áttértem az út másik oldalán lévő erdőre. A fák még fiatalok voltak, de volt köztük egy-két idősebb is, de azokon nem volt egyetlen egy levél sem, csak az ágak. Némelyik ijesztő volt. Egy ösvényen sétáltam már pár perce, mikor a ködben megpillantottam a földön egy lányt. Törökülésben ült, feje le volt hajtva, haja kócos, ruhája szakadt, bőre pedig piszkos volt. Próbáltam kedves szavakkal hozzászólni, hogy jól van-e, érdeklődni felőle. De nem szólalt meg, csupán ujjait mozgatta ölében, s mikor leguggoltam elé, állánál fogva felemeltem a fejét. Hirtelen megijedtem és hátraestem, szemei be voltak esve, szája kiszáradt, szinte haldoklott. De még hajmeresztőbb volt az, hogy mind ez én voltam. Nagyokat nyelve próbáltam felállni, és lenyugtatni magam. De csak kapkodtam ide-oda a fejem, amikor a levegőben megláttam szállni egy madarat. Tolla színes volt, volt benne kék, sárga, piros, sőt még rózsaszín is. Boldogan, gondoktól mentesen, csicseregve közeledett felénk. A lány, aki ült felnézett, elmosolyodott, majd kezét kinyújtva várta, hogy a madár rászálljon kezére. De az nem tette, csak szálldosott körülötte, és hozzá-hozzáért a lányhoz. Érdeklődve figyeltem a madarat, amikor megállt és egy felirat volt a feje felett. Próbáltam elolvasni, de nem tudtam, az egyre nagyobb távolság miatt, és a levegőben lévő köd miatt.

Lepillantottam a lányra, de eltűnt. Próbáltam kinyitni szemeim, s felébredni végre, ebből a fura álomból. De éreztem, ahogy egy kéz a vállamnál fogva szorít az ágyhoz, majd megpillantottam magam előtt a lányt az álomból.

- Ez a te lelked. – próbálta mosolyra húzni a száját, de az erőltetett mozdulatból egy ijesztő fintor sikeredett.
Hirtelen felugrottam az ágyból, a szívem a torkomban dobogott, megdörzsöltem szemeim, majd megnyugodtam, hogy ez csak egy álom volt. Nem valóság, csupán az én agyszüleményem. Komolyan néha elgondolkozom azon, hogy én vagyok őrült vagy maga a világ, amiben élek?
Leültem a tükröm elé, s egy felettébb fáradt tekintet figyelt rám. Szemeim beesve, melyekben apró, piros erek futottak végig, hajam kócos, arcomon enyhe pír pihent. Kezemmel lassan túrtam félre arcomba lógó hajtincseimet, majd csodálni kezdtem a szép, hófehér tárgyat, ami az egyetlen dolog volt, ami tetszett ebben a szobában. Egyszerűen a látványa is megnyugtat, még annak idején örököltem nagymamámtól, aki nagy becsben tartotta én pedig nem szakítom meg ezt a hagyományt. Fehér kerete, csodaszép barokk mintával volt díszítve, melyek kecsesen kanyarodtak egymás mellett. Ujjaimat rátapasztottam, majd egy enyhe mosoly kíséretében felálltam. Az ágyamra pillantva eszembe jutott az álom, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. „ Ez a te lelked.” Valóban? Valóban ilyen megtört, sötét és haldokló lelkem van? Valóban? Azok a fák, a levegő, a madárka, és jómagam. Ilyen lenne a lelkem?  Ez az én lelkem?

1. Bejegyzés/Bemutatkozás

Üdv mindenki. Elég régóta gondolkodom már azon, hogy írnom kéne egy blogot. Egy blogot, ami tükrözi jelenlegi lelki világomat, és néhány megélt szép és kevésbé szép pillanatot. Nos elkezdtem, itt az első fejezet. Ez vagyok én. Amit írok. A keserű igazság. Nem gondolkodom azon, hogy vajon tetszeni fog-e nektek. Mert ez nem tetszhet, ez a helyzet. Inkább úgy fogalmaznék, hogy megfogott-e a blogom, és az én kis történetem. Ha így van, bizonyára olvasni fogjátok a firkáimat, aminek persze nagyon örülnék, hiszen ezen keresztül megismerhettek engem.
Na nem is lopom tovább a drága időtöket, tessék itt van, remélem kezdésnek megfelelő. :) Puszillak titeket.

1. bejegyzés

Ismeritek azt az érzést, amikor hosszú idő után először érzitek magatokat boldognak? Amikor hirtelen figyelmes leszel minden apróságra, ami a körülötted lévő természetben és társadalomban történik? Amikor hirtelen felfedezed a fák virágzó lombjainak a szépségét. Amikor egy apró mosolyt kapsz az eladónőtől a sarki közértben vett almáért cserében. Amikor a padon ülve figyeled az erdőben élő apróbbnál apróbb állatok tevékenységét, azt az értelmességet, amit a puszta szemükkel mutatnak ki, amiből árad az ártatlanság, és a sérülékenység.  Sérülékenység. A szó, ami a legtöbb emberre igaz. Rám is az volt, és az is marad, örökre. Megbántottság. A szó, amit a legtöbb ember már tapasztalt. Sőt, az összes. Az egész életünk a megbántásról szól. Mi bántunk meg, vagy minket bántanak meg. Valójában mind a kettő fájdalmas. Valakinek biztosan. Fájdalom. A szó, ami végigkíséri az életünket. Egy rossz szó, egy elvesztett családtag… vagy éppen egy reménytelen szerelem. Egészen biztos vagyok benne, hogy tapasztaltad már. Az egyiket biztosan. Igaz? Gondoltam.

Van egy kérdésem hozzátok, tudjátok mi az az őszinte, tiszta szeret? Adtatok már? Kaptatok? Kaptatok igaz? Gondoltam. De nem tőle, nemde? Ugye? Gondoltam.

Az élet csalódások sorozata, egy percre se gondoljátok azt, hogy vége, végre megnyugodhatsz. Ne tegyétek. Hogy miért? Mert a következő dolog, ami történni fog, hogy még csalódsz. Még. Mert nem elég. Soha nem elég. Bármennyire is tagadjuk, minket ez éltet. Ezek a dolgok, érzések nélkül olyan üres és értelmetlen lenne minden. Nem? De.

Amikor már annyira fáj valami, hogy szinte a fájás is édes. Hogy miért? Mert ez kell az élethez. Hogy élj. Ne csak éldegélj. Élj!

Hogy miért mondom most ezeket? Valószínűleg azért, mert ezzel hozzátok szeretnék szólni. És hogy mi a francnak? Mert van egy történetem. Ami sokaknak lehet unalmas, megható, fájdalmas, vagy egyszerűen csak egy szimpla történet. Amit szeretnek olvasni.

Sérülékenység. Megbántottság. Fájdalom.  Három hatalmas szó, három kemény érzelem.

Volt már benne részed. Igaz? Gondoltam.  Emlékszel az első jelzőre, amit írtam? Szépség. A fák szépsége. Figyelem, a fákat, mert megnyugtatnak. Az idő lelassul, a szemem komótosan forgatom ide-oda. A kisfiú ül a fűben, és játszik. Keresi az apró lényeket. Az emberek felfrissülten sétálnak a tavasz hűs szelében. Néhányan megbámulnak, én pedig csak vigyorgok rájuk, mint egy őrült. Talán az vagyok, talán nem.
Várom. Várom, hogy megpillanthassam újra. Várom, hogy segítsen rajtam. Ha csak egy pillantásával is, de segít. Ez jó. Ez mindenképp jó. Talán kiránt engem innen. Ebből a borzalmas dolgokkal teli, fájdalmas hónapokból. A kezemen lévő órára tekintve, pislogtam párat, a rá sütő napfény ereje visszaverődött, ami megvakított. Morogtam halkan, amikor egy kedves hang ütötte meg a fülem. Felemeltem a fejem, és mosolyogva bámultam. Ő édesen rám mosolygott, miközben kinyögött egy sziát. Érdekes. Úgy tud rám nézni, hogy elolvadok, de zavarba sosem hoz. Ez jó? Nem? Ez jó, igen jó. Szürke szemei halványan tükrözték hangulatát, és édes mosolya jól előhozta a rám hatalmas hatással lévő kisugárzását. Nem mondanám, annak a tipikus szépfiúnak, se macsónak. Se semmi ilyesminek. Ő csak egy egyszerű fiú, még is… számomra olyan ellenállhatatlan. És elérhetetlen. Vajon mi játszódik le a fejében, mikor meglát engem? Egy semleges érzés, szánalom? Esetleg öröm? Az utóbbinak mindenképpen örülnék. Miket beszélek… tulajdonképpen kiugranék a bőrömből. Igen. Valószínű.  Lassan fordítom a fejem az elhaladó test irányában, epekedve nézek utána, mire ő hátra fordul, édes mosolyát megvillantva figyeltem továbbra is. Igen igen, vigyorogva. Szerintetek mennyire néz most retardáltnak? Remélem csak egy kicsit.

Unottan álltam fel a padról pár perc elmélkedés után, majd jobbra fordultam, és elindultam. A járdán sétálva a mellettem elhaladó emberek minden gondját, baját, szerelmi bánatát hallottam. Csak egy sajnálom pofával, és lehajtott fejjel haladtam tovább. Annyira segítenék. De nem tudok. És ez rossz. Ez nagyon rossz.
Ha belegondolok, mennyire jó lett volna, ha akkor rajtam valaki tud segíteni. De nem tudtak. Mellettem álltak, ez volt a legtöbb amit tehettek. Tehetnek. Igen, jelen időben beszélek. Még mindig fáj. Megtanultam kezelni a dolgokat, nem foglalkozni, törődni vele, de attól még az érzéseim ugyanazok maradtak. Csak már nem mutatom. Valószínűleg a legtöbb ember ezt el is hiszi. Azt, hogy remekül vagyok, és kicsattanok a bőrömből. De az jó. Nem vihetem a fájdalmam emberről emberre. Nem büntethetem azért őket, amit velem tett. Én nem leszek rossz ember. Soha.
Nagy levegőt véve fújtattam a ház előtt, amikor az ajtóval vacakoltam. A szomszédban lévő 2 hatalmas kutya, teljes torkukból ugatva figyeltek engem. Aha. Minta nem ismernének. Szitkozódtam magamban a zaj miatt, majd végre lenyomtam a kilincset és beléptem a házba...