3. Bejegyzés

- Visszatekintés: 2013. Augusztus -

Nem volt merszem. Féltem. Féltem a reakciótól, féltem a visszautasítástól féltem a megvető pillantásoktól, féltem a szánalom jelzőtől. Féltem a saját érzéseimtől. De ez érthető volt, először érezem ilyet. Teljesen más volt. Egy más világ, teljesen más érzelmekkel, tekintetekkel, és mozdulatokkal. Féltem, hogy ha bevallom, elvesztem a barátságát. De továbbra sem volt merszem, féltem. Így kezembe fogtam a telefonom, és egy egyszerű – talán még semlegesnek is tűnő – mondattal közöltem a valóságot. Kegyetlen volt, és nem kímélte szívem. Persze ekkor még nem mart ennyire, ekkor édes volt. Boldog voltam, és ezt csupán az érzés tette velem, és az hogy a közelemben tudhatom. Mindig azt mondják a viszonzatlan szerelem fáj a legjobban… Nos igen. Ez így van. De ez az eleje volt… az még szép volt. Tele volt élettel, izgalommal, és boldogsággal. Persze, fájt, de ekkor még élveztem. És hogy miért? Magam sem tudom, talán a remény tette ezt velem. A remény segített át minden egyes napon, a holnapra. Szinte átlökött. De Ő jól reagált, megmaradt a barátságunk, megbeszéltük, tisztáztuk. Én minden megteszek, csak hogy kiűzzem a szívemből, így megmaradhat a barátság. Nem veszítjük el egymást.  Persze, Ő ekkor még élvezte… Hogy ne élvezte volna? Fuldokolt a szeretetben, amit én adtam neki, csupán a szavaimmal.  Jó volt, ekkor még nem mélyült el annyira a barátságunk, persze kedveltük és megszerettük egymást. De nem volt olyan mély. S az én érzéseim sem.
Minden egyes szava messze repített innen, s a tekintete hozott vissza.

Édesen fájt. Jó volt. Boldogság.