2. Bejegyzés

2. bejegyzés

Némán nézek magam elé, a falnak dőlve, könnyes szemmel. Erősen koncentrálok, hogy még véletlenül se jusson ki az a könny a fogságomból. Vicces. Még a könnyem is sír, zokog. Had szabadulhasson végre ki onnan, elég volt neki ennyi. Túl sok terhet, fájdalmat és csalódást tűrt már el, szabadulni akar. De nem hagyom. Szó nélkül fojtom vissza.  Halk kopogást hallok az ajtómon, lassan az ajtó felé fordítom a fejem, és csak pislogok. Feltápászkodom, és felülök az ágyamra, majd lóbálni kezdem a lábam, ez hátha valami életvidám jelet ad anyámnak.

- Mi az? – kérdeztem semleges hangon, majd besétált a szobámba egy tál levessel a kezében, majd rám nézett.

- Tessék, edd meg. Biztos átfáztál, jót fog tenni, pihenj le egy kicsit vagy írd meg a leckédet, és majd légy szíves menj el mamádhoz, el kéne vinned neki pár dolgot. – fogta meg az ajtó kilincset és bámult rám.

- Jól van Anya, majd elviszem neki. – húztam mosolyra a szám, majd hátra dőltem az ágyamon. Az ajtóm halkan záródott be, amin csodálkoztam, hiszen mindig becsapja azt a szerencsétlen ajtót. A gondolataimat rátereltem a bézs színű falamra, amin kerestem a hibákat, és az apró foltokat. Tudom, semmittevés. Nagyjából ez eltereli a gondolataim róla. Oldalra néztem és a falamon lévő álomfogó tollát kezdtem el piszkálni. Puha és cirógat. Megnyugtat.

Egy pillanatra becsuktam a szemem, és a kezeim letettem a testem mellé. Hihetetlenül kényelmesnek éreztem. Nem akartam felkelni innen, de amikor éreztem a telefonom rezgését a sebemben sajnos meg kellett mozdulnom. Kivettem a villogó szerkezetet és bámultam a képernyőjét. Írtak páran, volt köztük kedves fiú, aranyos lány, idegesítő lány, hozzám közelálló lány, idegesítő fiú… csak az nem, akinek kéne. Félredobtam a telefonom, az üzenetekre nem válaszolva, becsuktam a szemem és hallgatni kezdtem az utcán elhaladó kocsik hangját, az irritáló macska nyávogását, és egy női hangot, aki éppen 100 szál vörös rózsát rendelt, az édesanyjának, aki holnap lesz pontosan száz éves, de sajnos az öregek otthonában él, ezért csak ritkán látogatja, a munkája miatt. Nem értem, hogy ha ez csak egy egyszerű rendelés, akkor miért kell elmesélnie a fél életét? Felfoghatatlan ez számomra.

Nem törődve a zajokkal, merültem álomba.

Mikor magamhoz tértem, csukott szemmel feküdtem. Valahol. Kezem a testem mellett, s mikor megmozdítottam az egyik ujjam éreztem a nedves füvet a kezeim alatt. A levegő szúrós volt, és párás. Óvatosan nyitottam ki a szemem, amit a fény irritált, és elvakított. Halkan nyögdécseltem párat, majd felálltam. Az avar és a letört ágak ropogtak a talpam alatt. Egy útra érkeztem, ami csúszós volt, és a párától nedves. Kihalt volt minden, egy árva lélek sem járt erre. Tovább haladtam, áttértem az út másik oldalán lévő erdőre. A fák még fiatalok voltak, de volt köztük egy-két idősebb is, de azokon nem volt egyetlen egy levél sem, csak az ágak. Némelyik ijesztő volt. Egy ösvényen sétáltam már pár perce, mikor a ködben megpillantottam a földön egy lányt. Törökülésben ült, feje le volt hajtva, haja kócos, ruhája szakadt, bőre pedig piszkos volt. Próbáltam kedves szavakkal hozzászólni, hogy jól van-e, érdeklődni felőle. De nem szólalt meg, csupán ujjait mozgatta ölében, s mikor leguggoltam elé, állánál fogva felemeltem a fejét. Hirtelen megijedtem és hátraestem, szemei be voltak esve, szája kiszáradt, szinte haldoklott. De még hajmeresztőbb volt az, hogy mind ez én voltam. Nagyokat nyelve próbáltam felállni, és lenyugtatni magam. De csak kapkodtam ide-oda a fejem, amikor a levegőben megláttam szállni egy madarat. Tolla színes volt, volt benne kék, sárga, piros, sőt még rózsaszín is. Boldogan, gondoktól mentesen, csicseregve közeledett felénk. A lány, aki ült felnézett, elmosolyodott, majd kezét kinyújtva várta, hogy a madár rászálljon kezére. De az nem tette, csak szálldosott körülötte, és hozzá-hozzáért a lányhoz. Érdeklődve figyeltem a madarat, amikor megállt és egy felirat volt a feje felett. Próbáltam elolvasni, de nem tudtam, az egyre nagyobb távolság miatt, és a levegőben lévő köd miatt.

Lepillantottam a lányra, de eltűnt. Próbáltam kinyitni szemeim, s felébredni végre, ebből a fura álomból. De éreztem, ahogy egy kéz a vállamnál fogva szorít az ágyhoz, majd megpillantottam magam előtt a lányt az álomból.

- Ez a te lelked. – próbálta mosolyra húzni a száját, de az erőltetett mozdulatból egy ijesztő fintor sikeredett.
Hirtelen felugrottam az ágyból, a szívem a torkomban dobogott, megdörzsöltem szemeim, majd megnyugodtam, hogy ez csak egy álom volt. Nem valóság, csupán az én agyszüleményem. Komolyan néha elgondolkozom azon, hogy én vagyok őrült vagy maga a világ, amiben élek?
Leültem a tükröm elé, s egy felettébb fáradt tekintet figyelt rám. Szemeim beesve, melyekben apró, piros erek futottak végig, hajam kócos, arcomon enyhe pír pihent. Kezemmel lassan túrtam félre arcomba lógó hajtincseimet, majd csodálni kezdtem a szép, hófehér tárgyat, ami az egyetlen dolog volt, ami tetszett ebben a szobában. Egyszerűen a látványa is megnyugtat, még annak idején örököltem nagymamámtól, aki nagy becsben tartotta én pedig nem szakítom meg ezt a hagyományt. Fehér kerete, csodaszép barokk mintával volt díszítve, melyek kecsesen kanyarodtak egymás mellett. Ujjaimat rátapasztottam, majd egy enyhe mosoly kíséretében felálltam. Az ágyamra pillantva eszembe jutott az álom, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. „ Ez a te lelked.” Valóban? Valóban ilyen megtört, sötét és haldokló lelkem van? Valóban? Azok a fák, a levegő, a madárka, és jómagam. Ilyen lenne a lelkem?  Ez az én lelkem?